2.Rész/1

Ebben a hónapban nagyon sok minden történt velem, ezért úgy döntöttem, hogy ketté szedem a blogot. Az első részben magamról fogok beszélni, ami kicsit szárazabb téma lesz, viszont a második részben az orosz konyhát fogom nektek bemutatni úgyhogy érdemes lesz ránézni mert szerintem nagyon érdekes. Ja és egy kis segítség: ha rámentek a képekre az egérrel vagy az ujjatokkal akkor meg tudjátok nézni, hogy mit fűztem hozzájuk. 

Már kb. egy hónapja vagyok kint és eljött az első mélypontom. Azt éreztem, hogy nincsenek barátaim, hiányzik a családom és nagyon egyedül érzem magam. Egész nap sírtam és a szomorú zenét hallgattam, hogy még rosszabb legyen,iszonyatosan sajnáltam magam. Elkeseredésemben Írtam az a AFS csoportba amiben az összes magyar cserediák benne van. Nagyon segítőkészek, aranyosak voltak és megnyugtattak, hogy ez mindenkinek nehéz ,teljesen normális,hogy az első hetek után megtörténik a mental breakdown..,de ha nyitok az emberek felé,meglátom,hogy fogják keresni a társaságom.

Hétfő reggelre összeszedtem magam és elhatároztam, hogy barátkozni fogok,lesz,ami lesz. Beértem az iskolába és egyből odamentem a lányokhoz, beszélgettem velük,figyeltem rájuk. Másnap már ők jöttek oda hozzám. Olyan érzés fogott el, mintha megnyertem volna valamilyen versenyt. A próbálkozásom,nyitásom feléjük megtérült. Nap nap után úgy érzem, hogy egyre jobban kezdek beilleszkedni,a tanárok kedvelnek ( pl.tesin mindig kosarazunk az én kedvemért). Az igazgatóval vívott csatáim az egyenruha miatt viszont még javában zajlik. Már kétszer szólt, hogy nem kéne nadrágban járnom az iskolába, de mindig úgy csináltam mintha nem érteném. Ezt úgy ahogy el is fogadta. De az biztos hogy 10 C°-ban nem fogok szoknyában mászkálni.

Az idő múlásával egyre jobb dolgok történtek velem. Pl. sosem gondoltam volna, hogy jól tudom magam érezni egy faluban, pedíg de! És ez csak is az emberek miatt van. A kis kávésbódéban, ahová járok, mindenki tudja már, hogy hogyan iszom a kávét, pedig csak egy-kétszer megyek a héten.Ez nagyon jól esik. Múltkor pedig,amikor шаурма-t akartam enni(hasonló mint egy dürüm)tudták, hogy nem vagyok orosz és mivel ügyesen oroszul kértem az ételt azt mondták hogy ez a ház ajándéka. Az étteremben is ahol egy másik cserediákkal voltam, kaptunk ajándék sütit.Lehet,hogy apró dolgoknak tűnnek ezek,de számomra sokat jelentenek.

Mivel az anyukám mindig főz és legalább 5 féle étel van itthon + édesség is, szerintem felszedtem néhány kilót.Elhatároztam, hogy akármilyen fáradt is vagyok , ráveszem magam a testmozgásra,lemegyek kondizni. Hétfőn el is mentem,kb. fél óra volt mire elmagyaráztam, hogy egy bérletet szeretnék amihez kb. nyolc ember segítsége kellett. A recepciós kikapcsolta a zenét és felordított a pultból, hogy tud-e valaki angolul.Pár ember nagy büszkén megindult hogy ők tudnak ,így hozzá is kezdtem a mondandómhoz.” Hi I would like to..”..de csak eddig jutottam, mert félbeszakították, hogy jó azért ennyire nem tudnak. Úgy érzem sok időbe fog telni amire tényleg felfogom, hogy itt szinte senki nem tud angolul. Na mindegy, szóval végre bejutottam a kondiba és elkezdtem csinálni az itthoni személyi edzőm által küldött edzéstervet. Csak volt egy kis probléma. Még a futógépet sem tudtam bekapcsolni mert annyira más volt minden, mint otthon. Szerencsére egy edző meglátta a kétségbeesett fejem és segített mindennél. Bár most, hogy egyedül edzek sokszor bizonytalan vagyok, hogy valamit esetleg nem csinálok szabályosan ezért felhívom apukámat FaceTime-on a kondiban és ő megmutatja. Elég vicces helyzet, de máshogy nagyon nem tudom megoldani. 

Közlekedés: Volt időm megtapasztalni, hogy az oroszok úgy közlekednek mint az őrültek. Itt nem létezik olyan, hogy követési távolság vagy sebesség határ. Ha valaki véletlenül is be akarja tartani a szabályokat nem 200-al megy, azt konkrétan megölik. Ordibálnak, dudálnak néha még meg is segítik kicsit hátulról egymást. Olyan is van, hogy megállnak az út közepén és kivesznek valamit a csomagtartóból és az is normális, hogy egy öreg néni ácsorog a négy sávos út közepén, mert nincs kedve elmenni a 10 m-re lévő zebráig. A belvárosban még mindig nagyon nehéz megszoknom a sok óriás kamion látványát. A kérdésemre,hogy ez így okés? mindig azt a választ kapom széles mosoly kíséretében,

hogy ez Oroszország. Egyik nap pl. nem volt kedvem átsétálni a fogadó tesóm iskolájához,mert elég messze van, ezért úgy döntöttem, hogy buszozom. Nem tudom,mit gondoltam, hogy majd én szépen, simán felszállok egy normális buszra, kérek egy jegyet és leszállok. Oroszországban ne legyenek ilyen illúziói senkinek, főleg ha egy faluban van. Itt un. marsutkák vannak, ami olyan mint egy kisbusz csak sokkal rosszabb állapotú mint itthon. Konkrétan ki kell ugrani elé az útra, hogy megálljon. Utána beültem a sofőr mellé, hogy ha le kell szállnom, ő majd szól nekem. Hát ez nem volt túl jól ötlet mert láncdohányos volt, kb több füstöt szívtam be mint egész eddigi életemben. Ja és nyilván életveszélyesen is vezetett ( számomra ), aki le akart szállni annak konkrétan menet közben kellett kiugrania 1-1 kis táblánál ami a buszmegállót jelentette.

Úgy vettem észre, hogy  egyre jobban beszélek és sok mindent el tudtok már mondani oroszul, de ami a legjobban megy az káromkodás. Az oroszoknak csakúgy mint a magyaroknak nagyon bő a szókincse a káromkodásokat illetően. Átestem azon, amin általában minden cserediák: nagyon beégettem magam. Az egyik osztálytársam mondta, hogy az „igyi na huj „az valami olyasmit jelent, hogy menjünk ki szünetre. Én hülye persze ezt el is hittem és mondogattam az osztátársaimnak akik nagy szemekkel néztek rám majd elkezdek nevetni. Az egyik lány felvilágosított hogy én nagy boldogan mindenkit elküldtem a f*szba. Na mindegy ez bárkivel megeshet.

Végre eljött a hétvége amit már nagyon vártam, mert a fogadó tesóm elvitt bulizni Krasznodarba. Megismerkedtem a barátaival, akik jófejek voltak,közülük még egy nagyjából tudott is angolul. Először elmentünk egy modern plázába és nem is 

Oroszország lett volna ha nincs a közepén egy nagy jégpálya. Az este nagy részét egy a bárban töltöttük. Nem tudom, hogy miért van az oroszoknak fotózkodás mániája, de addig nem beszélgetttünk amíg nem készült mindenkiről egy jó kép instára. Ez nem volt túl szimpatikus, de godnoltam, hogy jó ezután már jó lesz minden. Hát nem mert nem nagyon tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe. Később odajött hozzám két srác akik TUDTAK ANGOLUL és végre beszélgettem  egy jót. Nagyon meglepődtek, hogy milyen nyitott vagyok és kedves, dehát az oroszokat ezen a téren nem nehéz felülmúlni. Aztán később elmentünk sétálni valami parkba, amit mondtak hogy hát az nincs messze. Nagyon fontos!! Ha az oroszok azt mondják, hogy nincs messze az általában 10 km-re van és leszakad a lábad mire odaérsz. Hát este ez pont így volt de ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam és örültem, hogy legyőztem a félelmem és végül elmentem. Másnap az osztálytársaimmal bementünk a városba és beültünk

egy nagyon jó kis kávézóba és sokat beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk. Ezen a hétvégén nagyon kiléptem a komfort zónából, de erről szól csereév és innentől kezdődnek a nagy kalandok..